Vörösiszap katasztrófa keresztyén szemmel

Sándor József

Mint azt a híradásokból tudjuk, és nyomon követtük, 2010. október 4-én az Ajka melletti Kolontárnál megtörtént, amire senki nem mert gondolni, az elszabadult vörösiszap sok ember életét döntötte nyomorúságba. Ha pedig baj van, mindig feltesszük kérdéseinket. Egy volt hittanosom, középiskolás diák kérdezte egyből: „Hol volt Isten, amikor ez történt? Miért történt ez meg?”
Van, amikor rossz kérdéseket teszünk föl, mint az előbbi kettő is. Vannak kérdéseink, amikre nem tudunk felelni, de vannak, amikre Isten Ígéjében feleletet találunk. Az ember minden tudása semmivé lesz, ha Isten titkos terveit akarja önerejéből kifürkészni, de az Úr kijelentéséből tudhatjuk azt, amit feltétlenül szükséges ismernünk.

„Mi hasznát vészed…?”

Petrőczi Éva

Nagyon nehéz manapság ünnepek idején a válogatott  ünneprontásokról, köztük a szeretetlenségről, igazságtalanságokról, mikrofonba gagyogott, sosemvolt, eredetieskedő, kegyesnek szánt szófordulatokról (egy példa a sok közül: Istengyermek vagy gyermek Jézus helyett – „Jézusgyermek”) megfeledkezni. A gyermek Jézus – maradjunk az Ő elnevezésében bátran hagyományőrzők – azonban mindig készít vigaszt a megszomorítottaknak, ünnepükben megzavartaknak. Ilyen karácsonyi ajándék, ilyen karácsonyi vigasz volt 2010 decemberének megszentelt napjaiban a Pápai Református Gyűjtemények látszólag teljesen dísztelen, mégis mindennél ékesebb karácsonyi üdvözlőlapja.

Hogyan ölhetjük meg a Kárpát-medencei imanapot?

Jakab-Köves Gyopárka

Kétszer elolvastam, mert azt hittem figyelmetlen voltam, és átfutottam rajta. Kétszer végigböngésztem a Kárpát-medencei imanap ez évi füzetét, a liturgikus részt, hogy meggyőződjek róla: aki 2010. december 5-én a füzet imádságait olvassa fel, nem fog imádkozni a magyar nemzet egységéért. Nem fog imádkozni a Kárpát-medence különböző államaiban élő magyarságért, nem fog imádkozni azért, hogy ez az országhatárokkal felszabdalt nemzet lélekben és szellemben egységes maradhasson, hogy a nehéz körülmények között élő testvéreink megmaradhassanak embernek és magyarnak, sem pedig azért, hogy a világ számos országában élő magyar magyarnak érezhesse magát a jövőben is.

Egy cikk margójára, avagy Eltartási szerződés

Botos Andrea

„Szép környezetben élő, csendes, kisigényű, öregedő vidéki gyülekezet eltartási szerződést kötne városi, dinamikusan fejlődő, fiatal egyházközséggel. A jelentkezéseket „Diakónia” jeligére várjuk a kiadóba.”

A fenti szöveget egy keserű szájízű napon alkottam, aznap, amikor megkaptam a hírt a következő temetésről. A hónapban a harmadikról. Tudom, hogy a három nem olyan ijesztően nagy szám. Ám a bejelentés az egyik szolgálati helyem igencsak megfogyatkozott, átlagéletkort tekintve nagyszülőkorú gyülekezetéből érkezett. Épp miután elolvastam a Parókia Portálján a „Miért hagyják el az egyházat ma az emberek?” c.  előadást. Nem örültem annak, hogy felfedeztem két újabb távozási irányt. Két olyat, amely errefelé igen „népszerű” és mégis hiányzik az írásból.

A templom mint közösségi tér – múlt és jelen

Köntös László

Amint erre a cím is utal, ez az írás nem kíván foglalkozni a templommal mint az építészettörténet tárgyával, vagy mint kulturális örökségünk részével. Sokkal inkább arra a kérdésre kíván válaszolni, hogy a templom, mint egy adott közösség számára létrehozott épület, mennyiben és hogyan felel meg a létrehozás eredeti céljának, vagyis a közösségi igényeknek.

Paradigmaváltás a holokauszt utáni teológiában az Egyház és Izrael egymáshoz való kapcsolódásának terén

Vajs Tibor
 Recenzió Dr. Tatai István: Az Egyház és Izrael c könyvéről

Hitből fakadó bátorságra vall – ismerve a társadalomban és a történelmi egyházakban is jelenlevő zsidósággal szembeni gyanakvó és előítéletekkel terhelt magatartást – megírni egy ilyen átfogó művet az Egyház és Izrael témakörében. A téma kiválasztása önmagában egy neuralgikus pontot érint. A szerző a kiválasztott témát, a tudós teológus mértéktartó és tisztességes megközelítésével kezeli. A mű könnyen olvasható, a szerző egyértelműen és választékosan fogalmaz. Hozzá mer nyúlni olyan, a történelmi egyházak részéről eddig mellőzött témákhoz, amelyek eddig a perifériára szorult keresztény irányzatok, szekták érdeklődésének középpontjában álltak.

A szolidaritás ideje – Trianon teológiai recepciója

ifj. Kuti József

Trianon teológiai megközelítésekor – még mielőtt a témára vonatkozó gondolatainkat megfogalmaznánk – arra a kérdésre kell válaszolnunk, vajon egy ilyen bonyolult történelmi, szociológiai, politikai kérdésben tud-e érvényeset s mások érdeklődésére számot tartó választ megfogalmazni a teológia, az „Istenről szóló tudomány”?

A lét maga

Köntös László

Hiába, egyetlen kor sem tudja átlépni a maga árnyékát. A mienk sem. A minap egy amolyan „kereső” fiatalemberrel beszélgettem, aki azt mondta, hogy az evangéliumokból megismert történeti Jézust még csak el tudja fogadni, sőt „nála nagyobb ember talán nem is volt”, de a feltámadásával már  nem tud mit kezdeni.

Volt egyszer egy Pilvax - avagy vannak-e még kávéházak?

Farkas Gergely

Minden évben keresem azokat a szimbólumokat, amelyek a magam számára gyermekkorom kedvenc ünnepét március 15-ét újra személyessé, megfoghatóvá, aktuálissá teszik.  Sok ikon-számba menő szimbólumot találhatunk, én hadd emeljek ki ezek közül egy kisebbet, amire talán csak egy mozzanat kapcsán szoktunk figyelni: a Pilvax kávéházat, ahonnan indult a forradalom, ahol a Tízek Társasága megfogalmazta a Tizenkét Pontot, ahol Petőfi  egy márványasztalon papírra vetette a Nemzeti Dalt. A magyar forradalom és szabadságharc bölcsője egy kávéház

Három a magyar igazság!? - Három százalék sok vagy kevés? – És egy?

Jakab István

Egy üzletben, azt látva, hogy „AKCIÓ! -1%“, bizony nem hatódnánk meg, talán tovább is mennénk, nem érdekelne bennünket ilyen csekély mértékű árengedmény. De meg merem kockáztatni, hogy kettő, vagy három százalék sem hozna lázba bennünket. Ha a bankunk azt mondaná, hogy évenként három százalék kamatot ad a pénzünkre, nem tartom valószínűnek, hogy megérné ott tartani a megtakarításunkat. Van egy hitelkártyám, és az elköltött pénz egy illetve három százalékát írja jóvá a bank, de ez sem egy eget verő összeg. Sok, vagy kevés tehát három, illetve egy százalék?

Isten-világ-ember – avagy, mirõl szól a Biblia?

Köntös László 

Jó volna végre 

lenni vagy nem lenni már

sok a kevésből

  (Fodor Ákos: Sóhaj)

 

Mirõl szól a Biblia? Ez a kérdés akár megbotránkoztatónak is tûnhet a hívõ olvasó szemében. Számunkra, hívõ református emberek számára,  nem kérdés, hogy mirõl szól a Biblia: arról, hogy Isten  miként kínálja fel az üdvösség lehetõségét egyszülött Fiának halála és feltámadása által mindenkinek, aki azt hit által elfogadja. Ugyanakkor, ha megkérdezzük a mai embert, tartok tõle, hogy a többség nem tudna válaszolni erre a kérdésre. Jobb esetben azt mondanák, hogy a Biblia a múlt fontos kultúrtörténeti emléke, amelynek ismerete hozzátartozik az egyetemes  mûveltséghez. Vagy azt mondanák, hogy a Biblia üzenetérõl ugyan fogalmuk sincs, de azt tudják, hogy  templomokban használják, s a vallásos emberek is szokták olvasni. Talán  némelyikük még arra is emlékszik, hogy a nagymamája kezében is látta a Bibliát. Különös módon, amikor a Biblia szóba kerül „egyházi körökön” kívül, beszélnek a múltbeli jelentõségérõl, a hívõ emberek életében betöltött szerepérõl, de arról egyáltalán nem,hogy a Biblia súlyos állításokat fogalmaz meg az emberrõl és a világról.

Emlékezés a velünk élő múltra

Jakab Bálint

A korábbi évekhez hasonlóan a napokban újra felkért egy civilszervezet a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én egy rövid imádságra az egykori ÁVO-s börtön falán elhelyezett emléktáblánál történő megemlékezésen. Nem egyedül engem, a történelmi egyházak képviselőit mindig hívják. Az esemény nem mozgat meg tömegeket, meglepő módon fiatalok legalább annyian vannak, mint idősek. Ez a két tény, a kevés résztvevő és benne az idősebb nemzedék emlékezetének hiánya engedi megkockáztatni azt a véleményt –legalább is a tömegek vonatkozásában -, hogy a mögöttünk hagyott rendszer emberarcára és viszonylagos jólétére sokkal többen emlékeznek, mint annak gyötrelmeire, a kettétört emberi életekre, zátonyra futtatott egzisztenciákra, szétomlott családokra, megbélyegzett emberekre.

Sorsok és könyvek (1.)

Jakab Bálint

Utolsó tanúk egyike Sándor bácsi, aki még emlékszik a Felvidékről való kitelepítésükre. Suhanc gyermek volt, amikor szüleivel együtt Rimaszombat mellől, színmagyar református faluból kiűzték őket. Aprócska batyuval érkeztek „az anyaországba”, amit engedélyeztek a csehszlovák hatóságok elhozni: ruhák, kevéske élelem, régi fényképek az évszázadokon át együtt élő nagycsaládról, egy végképp elveszett paraszti jómódról, és az elvesztett szülőföldről. S mikor az anyaországba érkeztek, a nyugati határ mellett egy olyan faluba telepítették őket, ahol németek laktak. Nem értették egymást – mesélte, és nem értették a helyzetet, amibe kerültek, nekik azért kellett elhagyni a szülőföldet, mert magyarok voltak, s aztán megérkeztek Magyarországra, ahol meg nem értették a magyart. De a szeretet áttört minden korlátot. Legnagyobb elégtétele az volt a családnak, hogy az érkezés után nem sokkal meghalt nagymama temetésére meghúzták a falu katolikus templomának harangját (merthogy más nem volt). A plébános nem akarta, kálvinistáknak nem, mondta, azok eretnekek, s akkor a kicsi német ember, akinek házában laktak, elment a katolikus püspökhöz és valamit nagyon mondhatott németül vagy tört magyarsággal, mert a harangok megszólaltak.

Az áthallások mesterműve - (Nemcsak) születésnapi gondolatok Ambrus Lajos Eldorádó című regénye kapcsán

Jakab-Köves Gyopárka
   
Egyházashetyén, a Berzsenyi-napon többedmagunkkal üldögéltünk Ambrus Lajos dunántúli házának alacsony, apróablakos első szobájában. A férfiak bort ízlelgettek, köztük két környékbeli szőlősgazda, s az idősebb közülük azt találta mondani az írónak: „Most már te is egészen olyan lettél, mint mi.” Meghökkent mosollyal adott igazat Ambrus Lajos, de bennünk azonnal megfogalmazódott, hogy a szőlő-, a bor-, a kemenesaljai táj szeretetén túl mekkora teremtő erő, és mekkora enciklopédikus tudás teszi mindig is mássá, nagyobbá az írót.

Hol volt Isten?

Jakab Bálint

BZs (és sokak) kér(d)ésére

„Isten van” - mondja Karl Barth. És hozzáfűzi: „Vajon nem olyan egyszerű-e ez a mondat, hogy nincs is szükség további kifejtésre, hogy elég az állítmányokról, Isten tetteiről beszélni, mert az alany magától értetődő”? Az alany (Isten léte - Gottes Sein) sem magától értetődő a posztszekuláris nyugati kultúrában, bár a lét határhelyzetekben nélküle nem értelmezhető még az egyháztól távol álló ember számára sem, de épp e premissza – hívőknek hitigazság – veti fel, a miért és hol van/volt Isten a történésekben kérdéseket túl az Isten-valóság barthi megfogalmazásán: Isten a cselekvésben létezik (Gottes Sein in der Tat).

Isten jelzései 2

P. Tóthné Szakács Zita

Csodáknak is nevezhetném. De csoda alatt sokszor természeti jelenséget, vagy kicsit hihetetlen dolgot, rendkívüli építészeti alkotást értünk. Mivel valamennyiszer Isten jelenlétét, közelségét érezhetjük meg, ezért nem csodának, hanem Isten jelzésének nevezem. Sok ilyen történet közül, amit megéltem,  most egyet szeretnék közreadni.

A mobil mindig megszólal - a Magyar Kultúra Napja

Köntös László
Néhány évvel ezelőtt, Szenteste napján úgy döntöttem, hogy egy közeli falusi templomba megyek el a karácsony esti istentiszteletre. Hideg volt. A templomban is lehetett vagy mínusz 3 – 4 fok, legalábbis így éreztem. Amint beültem a kényelmetlen padba, még valami bosszankodásféle is átfutott rajtam, miért is kellett nekem ide jönnöm, a fűtetlen és kényelmetlen templomba, most aztán elég lesz átfagyoskodnom ezt a röpke másfél órás református istentiszteletet.

Tanúvédelmi program az egyházakban

P.Tóthné Szakács Zita

Ha manapság egy balesetnél megállunk és látjuk az eseményeket, akkor sokan vannak, akik, mire kijön a rendőr, elpárolognak és nem tanúskodnak. Félnek a tárgyalóteremben való megjelenéstől, a nevüket, adataikat nem akarják kiszolgáltatni – talán a megtorlás miatti rettegésükben. Inkább  elhallgatják, amit láttak, csendben maradnak, megőrzik csak emlékezetükben a tapasztaltakat. Pedig ha elmondanák, segítenének az igazság kiderítésében.
S vannak persze olyan emberek, akik nagyon szeretnének a TV képernyőjére kerülni, s ezért szivesen tanúskodnak, akkor is, ha maguk nem látták az eseményeket, nem beszéltek a károsulttal, vagy épp a vétkessel. Ezért aztán félrevezető a megnyilatkozásuk és nem derül ki az igazság.

A reménység története

Köntös László
 
Telik az új évi naptáram. Imahét, gyülekezeti ház avatás, választások (!), dunántúli református napok... S tudom, alig lesz majd olyan nap, amikor nem kerül be valami újabb bejegyzés, s a végén már az lesz egészen zavarba ejtő, amikor „semmit sem kell tenni”.

Mindez persze csakis azért lehetséges, mert azt feltételezem, a nap holnap is felkel, s vele együtt én is. Ha tudnám, hogy délután meghalok, bizonyára fel sem kelnék, s félredobnám a naptáramat. A jelenben csak azért lehet élni, mert bízom abban, hogy a jövő meg fog történni. Ha nem a feltételezett jövő felől látnám a jelent, ha azt gondolnám, hogy holnap vége lesz a világnak, akkor vajon miképp lehetne értelmet adni a mának?