2012. június 10., vasárnap

Egyre több


Egyre több olyan kérdés, probléma merül fel református egyházunk internetes fórumain, honlapjain, és  - amennyire én tapasztaltam – közbeszédében, amelyek vannak olyan súlyú kérdések,  melyekről kell is, érdemes is minél szélesebb körű vitát folytatni. Az is tény, hogy egyre többen vannak (vagyunk), akik a vitákba bekapcsolódunk, hozzászólunk, néha szelídebb, néha vitriolosabb módon. 

Nyilván – és emberi, ergo a saját igaznak vélt gondolatainkhoz ragaszkodó módon – a stílus egyszer-egyszer hagy maga után némi kívánnivalót. Talán még az is megtörténhet, hogy némely hozzászólás írója pár órával, vagy nappal később a homlokához kap, visszaolvasva posztját vagy kommentjét, és felteszi a költői kérdést: „Uram, Istenem, ezt én írtam???” Igen, ő írta, te írtad, mi írtuk. 

Vannak indulataink, van egy bizonyos vérmérsékletünk, van néhol markáns, néhol kevésbé markáns véleményünk, vannak egyházi gyökereink, kinek-kinek ennyi és ilyen vagy olyanféle, van teológiai látásunk, ami megint csak sokmindentől függ, tanártól, neveltetéstől, gyülekezettől, sok esetben szülőtől, és hogy az örök vis maiort ki ne hagyjam: kegyességtől. 

Az utóbbi napokban soha nem látott módon megnőtt azoknak a száma, akik részt kívánnak venni ezekben a vitákban, ugyanis felbukkant néhány probléma, amivel foglalkoztunk, mert ezekkel foglalkozni kellett. Szándékosan nem fogom nevesíteni a kérdéseket, mert igazából a jelenségről és a reakciók milyenségéről szeretnék szólni. Jelesül elsősorban arról, hogy óriási dolognak tartom azt, hogy nagyon komoly hitvallási, etikai és nemzeti kérdéseiről ennyire nyíltan, őszintén és szabadon tudunk beszélni, és megvannak azok a fórumok, ahol ezt megtehetjük. Ha csak néhány évig is, de még éltem egy olyan rendszerben, ahol kántorképzőnek álcázott ifjúsági konferenciákon érték el akkori lelkészeink a fiatalokat, és tanították őket az örök Igazságra, mert másképp nem lehetett. Éppen ezért lehetünk hálásak Istennek, hogy ma már mindezeket néhány billentyűleütéssel megtehetjük, és megbeszélhetjük közös dolgainkat.

Ami viszont a „feketelevest” illeti: nem látom szükségét annak, hogy ezek a fórumok egy „elhivatott egyházvezetés-ellenesség”, amolyan „szerződéses forradalmárság” gyűjtőhelyei legyenek. Változatlanul hiszem, hogy itt egy óriási lehetőség, a párbeszéd lehetősége adatott meg, és nem kéne harci felületté tennünk a szabadság mindenhatóságának jegyében. Voltaképpen nagyon egyszerűen megtalálhatjuk a helyes utat, hiszen az a három dolog, ami segít megtalálnunk, előttünk áll a Szentírásban: erő, szeretet, józanság. Amíg ezeknek a fényében tudjuk megbeszélni, megvitatni közös dolgainkat, addig áldás ez a lehetőség. Ha a háromból az egyik is hiányzik, átokká lehet. Hiszem, hogy az előbbi lesz valósággá. 

Amennyiben pedig így lesz, csak egyet kívánhatok: legyen egyre több!

ifj. Bellai Zoltán