2012. december 17., hétfő

Advent, fiammal


1.
Zarándokhelyemmé vált a Latin Negyedben a Deux Magots kávézó. Ülök minden idők egyik legnagyobb filozófusa,  Jean-Paul  Sartre asztalánál, és arra gondolok:  aligha dolgozhatott másvalaki ennyire kétségbeesetten, ilyen mérhetetlen daccal és kimeríthetetlennek tűnő bölcselői erővel az Isten-eszme ellen, mint ő maga.  Ülök ennél az asztalnál és arra gondolok:  Sartre előtt is ott állt, magasztos mivoltában Párizs egyik legősibb temploma, a „Saint Germain des Pres.”  Vajon – merül fel bennem elemi erővel a kérdés -, vajon  Isten házával kellett-e szembenéznie Sartre-nak, ahhoz hogy képes legyen ilyen végleten tagadni Istent? Ennek a templomnak kellett magasztosulnia előtte, hogy képes legyen papírra vetni „a szabadságra ítélt ember” és a „hiábavaló passió” metaforáit A lét és a semmi-ben? Kevés könyvvel állok annyira perben, mint ezzel, de emberfeletti teljesítményként értékelem, tisztelem!  Ahogyan Sartre  ezekre a kövekre tekintett, Isten házának köveire, ahogyan puszta tekintetével porlasztotta volna őket, meg  ahogyan bontotta, szedte szét, rombolta, zúzta,  roncsolta őket gondolataival,  azzal a szellemi vértezettséggel,  azzal a stiláris eleganciával és vehemenciával  fölépített egy másikat, a végső kétségbeesés „templomát”, az önnön lázadásába vetett krédó „templomát” – és ez az önemésztő, romboló (ön)építés, ez a már-már tündöklő szkepszis –  ez az  advent előtti várakozás drámaian feszült állapota…