Az idő kívülünk, a küldetés bennünk

Az év utolsó napjait a legtöbb ember úgy éli át, mintha egy sötét alagútban botorkálna, valahol látszik egy kicsinyke pont, amiről azt reméli, hogy egy új világ és világosság kezdete, vagyis az alagút vége. Valahogyan azt érzi, hogy a múlttól meg kellene szabadulnia ahhoz, hogy a jövőt elkezdje. Meg kellene értenie az időt, de az idő megfoghatatlan, talán nem is létezik. A múlt már nincsen, a jövő még nincsen, mi más maradhat akkor, mint az örök jelen, tehát igaz volna a régi mondás, hogy carpe diem. 

Mi a baj a református közélettel, és hogyan nem kéne rajta segíteni?

„A jelek igazságában én sohasem kételkedtem, Adso, egyebe nincs is az embernek, hogy a világban eligazodjék, mint a jelek. Hanem hogy miként függnek össze egymással, azt nem fogtam fel.” (Umbert Eco: A rózsa neve 677.o.)

Olyan korban élünk, amikor mindenkinek van véleménye, s ezt egyre több felületen meg is oszthatja a széles, vagy kevésbé széles nyilvánossággal. Ezzel párhuzamosan egyre inkább – így a református egyházban is – elszaporodtak a magukat véleményvezérnek gondoló emberek. Hovatovább úgy tűnik, mindenki érti azt, hogy miként is működik a világ, az ország, pláne az egyház. Én pedig hol kicsit feszengve, hol kicsit elképedve hallgatom ezeket a nagyon biztos talapzaton álló opinion leadereket, akik politika, társadalom, ízlés és egyház dolgában is nagyon magabiztosak. A következő bejegyzésem kevésbé áll biztos alapokon, inkább egyfajta gondolatkísérlet. Két problémája biztos van ennek a szövegnek. Bizonyos, hogy egy-két árnyalattal sötétebbre festem benne a képet a kelleténél, ahogy az is bizonyos, hogy az elemzés a még elolvasható terjedelem kényszere miatt szuper-leegyszerűsítő. Kérem, kezeljék ezekhez mérten!

Adventi kérés

Több, mint 20 éve történt, hogy a Ráday Kollégium folyosóján ballagtam a könyvtár irányában, amikor a kiöblösödő zsibongóban egy új szeminárium indulásának a hirdetésére lettem figyelmes. Ezt a bizonyos szemináriumot egy bécsi lelkésztől származó idézet nagyon vonzóvá tette a számomra.

Készülhetünk-e a szerelemre? Gondolatok az elvárások törékenységéről, örömeiről a jegyes beszélgetés során

Nem minden szerelemből lesz tartós kapcsolat. Viszont vannak, akik szívvel-lélekkel törekszenek kapcsolatuk megőrzésére. Ebben az esetben is segíthet a családterápiás kutatások eredményeinek az alkalmazása. És a jegyes beszélgetés. Általában szeretik egymást a párok. Attól függetlenül, hogy ki milyen családból és kapcsolati háttérből ered, még sem szeretnének túl nagyon „elköteleződni” egymás iránt a mai szerelmi kapcsolatban élő párok. Mi lehet ennek az oka? Kérdéses lehet a szerelem és a közös életvitel felőli reménység ápolása a házasságban? Mert elmarad és lemorzsolódik a szerelem a hétköznapokban? Megvalósíthatatlannak tűnnek a felek közötti elvárások? A gondoskodás, hűség és a romantika elavult lett? Ezekre a kérdésekre is kereshetjük a választ a jegyes beszélgetés során.

Vigyázat! Bibliai utalások magyar moziban!

– Mondja csak, maga, Hacsek! Látta maga ezt az új háborús magyar filmet?

– Az Édes Elza, drága Böbét, Sajókám?

– Nem, Hacsek! A Drága Elzát, maga aluliskolázott moképanalfabéta!

–Ja azt! Na, azt nem. Miért, és maga?

– Még én sem.

– Jó, akkor beszélgessünk róla?

Múlt csütörtökön rajtolt a mozikban a Drága Elza! című, II. világháborúban játszódó magyar játékfilm. A első kritikák egy része a kiforratlan forgatókönyvet ostorozza, másik része pedig az akciójelenetek és a képi világ színvonalát dicséri. A leghosszabb kritika (az egyik legolvasottabb portálon) viszont olyasvalamit vet a készítők szemére, ami a többieket (pl. őt) nem zavarja: „A robbanások Hollywoodot idézik, de a bibliai utalás agyonnyomja a sztorit.” – hangol a lead a főoldalon, ennek fényében lehet aztán kattintani a részletekre.

Populáris Jézusunk van?

„- Hu, ez a szám…. Ez evangélium!- mondta barátom és teológustársam és felcsavarta a rádió hangerejét miközben a kilométereket szeltük az úton Pápáról Székesfehérvár felé. 

- Igen, csak arra lennék kíváncsi, hogy mit értenek alatta a mai fiatalok… –mondtam. 

- Szerelmet!- mondtuk félrehúzott szájjal szinte egyszerre.”

„… már Mózes is rámutatott…”

„A református ortodoxiában megfogalmazott „semper reformanda” (mindig reformálandó) elv a folyamatos formálódást, megújulást, a gyökerekhez való újra meg újra visszatérést jelöli ki a reformáció lényegeként. A biblikus alapokon álló atyák Jézus azon mondatára utaltak ezzel, amikor meghökkentőnek tűnő mondatait és tetteit számon kérték rajta kortársai: „Nem azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényt, hanem hogy betöltsem”. Vagyis a reformáció lényegét tekintve nem egyszerű ünnep vagy emlékezés a múltra, hanem egy életforma a jelenben. Nem a régiek eltörlése, nem mindennek a felforgatása, hanem a meglévő értékekhez való visszatalálás, a bennünk lévő krisztusi lelkület újrafelfedezése. Helyünkre kerülés belül és kívül.” (Zsengellér József)

Az élő tradíciók

Nagyon tetszett a  múlt heti írása Bella Péternek és bevallom, megelőzött a témában, tehát újat mondani ezzel kapcsolatban igazából nem fogok, de továbbgondolom a kérdéskört egy kicsit kiszélesítve a horizontot.

Az élő tradíció

Számomra az éve egyik legszebb és legigazibb egyházi élménye egy keresztelő volt. Pünkösdkor a Budai Református Gyülekezetben keresztelték meg a testvéremet és még sok felnőtt társát. Voltak, akiknek csak a konfirmáció hiányzott, ők fogadalmat tettek. Hitvallás- és bizonyságtételek  következtek egymás után, aztán mindkét szentségünk, nagyon nagy ereje volt. Ebből az élményből szeretnék kiemelni most egyetlen részletet. 

Az egyház könyve

Idén áprilisban megjelent a revideált új fordítású Biblia legújabb kiadása. Az azóta eltelt időszakban lehetőségem volt kézbe venni és olvasgatni ezeket az új formájú kiadványokat. Ahogy szemlélem a színes és fekete könyveket, két irányba indulnak meg a gondolataim: a múltba és a (lehetséges) jövőbe, hogy végül megérkezzek a jelenhez. 

Ki olvas ma Bibliát?

Írásom aktualitását az a hétköznapi esemény adta, hogy a napokban fiatal gimnazistákkal beszélgettem, vajon mennyire ismerik a Bibliát. Ki olvas ma Bibliát a tizenéves fiatalok között? Mi a hitük tartalma, ha nem rendelhetők mellé vallásos, biblikus fogalmak? A Biblia ismert könyv, a bibliaolvasás nem ismert életgyakorlat! A kötelező műveltségi minimumot a legtöbben teljesíteni tudták, de volt aki bevallotta, hogy nem volt még a kezében Biblia. Bár református fiatalokról volt szó, a bibliai idézetek már sok másik memoriterrel keveredtek össze. 

Krisztus, az Isten háta mögött... avagy széljegyzet egy napló margójára.

Az idei évre is kaptunk meghívást egy kedves családtól, barátainktól, hogy az ország másik felében, egy kicsiny faluban lévő takaros parasztházukban, Abaújkéren tölthessünk el néhány napot. 

A nagy tervezések ellenére mégis úgy alakult, hogy előbb indulhattunk néhány nappal és így a hétvégét nem kellett az utazással töltenünk, hanem már berendezkedve, otthonosan ért bennünket a vasárnap.

Konfirmálni vagy nem konfirmálni: ez itt a kérdés

Már a címből kiderül, nem új témát vetek fel. De nem szeretném soraimmal csupán szaporítani a konfirmációval foglalkozó írásokat. Nem a grafománia vagy az önközlés íratja velem ezeket a mondatokat, sokkal inkább egy dilemma, ami évek óta nem hagy nyugodni. Sőt, a tanévkezdéssel inkább felerősödik bennem.

Megfelelni, de kinek, minek?

Magánéletben és a munkám során is azt tapasztaltam, hogy gyakorlatilag alig van ember, akinek ne lenne valamiféle megfelelési kényszere: szülők irányába, család irányába, barátok irányába, társuk irányába, főnök irányába... 

Vírus

Ha mostanában ezt a szót hallom, akkor egyből az Ebola szó jut eszembe. Amikor megjelent az első beteg Európában, akkor nyilatkozatokat lehetett olvasni arról, hogy ennek vajon milyen kockázata van a lakosságra nézve. Aztán több esetben az Ebola-gyanús eseteket is úgy kezelték, mintha az komoly veszélyt jelentene ránk nézve. Sokáig vezető hírként jelent meg a hírportálokon az a pár rövid cikk, amit ezzel kapcsolatban írtak.

Gondolatok a presbiteri elhívásról… A média felhasználásáról…

Dr. Huszár Pál főgondnok Presbiter című könyve kerülvén kezembe, visszaidéződtek a gondolatok a tavaly őszi, azonos témájú egyházmegyei, presbiteri konferenciáról, fenti szerző, és Köntös László egyházkerületi lelkészi főjegyző média témakörben izzó átéléssel elmondott szavai nyomán.

Mint földbe vetett mag, avagy egy keresztyén édesanya tusakodásai

Három gyermeket nevelünk. Csodálatosak és tökéletlenek egyszerre. Látom bennük a tehetséget, látom az értékeket, de sokszor szembetűnőbbek a hibák, a rossz nevelés gyümölcsei, mert tudom, hogy sok mindent elrontottunk mi, a szülők is. Főleg első lányunknál, akinél még tapasztalataink sem voltak, mit is jelent gyermeket nevelni. Sokat sírok miattuk, hol azért mert boldog vagyok és hálás, hol azért, mert bosszankodom és fájdalmat okoznak. Kicsi fiam nem tud ezzel mit kezdeni, néz kutakodva, néha meg is kérdezi, most miért sírsz anya?

Nyitottság, elfogadás, befogadás

Egy anglikán lelkipásztor barátommal beszélgettünk, tőle hallottam, hogy náluk nyitva van mindig a templom ajtaja, igaz el is loptak már szinte mindent, ami mozdítható, de bárki bemehet bármikor és ez tetszik nekem. (Emlékszem még ifis koromban milyen sokat jelentett számomra, mikor egyik nyári hetünkön bemehettem az ottani református templomba elcsendesedni, Istennel kettesben lenni.) Elmondtam, hogy nálunk sajnos ez nem így van, a templomok általában zárva vannak, csak az alkalmakra nyitjuk ki az ajtókat. Bár én is nagyon fontosnak tartom a biblikusságot, és a református hitvallásosságot is, mégis azt gondolom, hogy részünkről sokkal nagyobb nyitottságra lenne szükség. Ki kellene tárnunk a sokszor bezárt, vagy csak résnyire nyitott templomajtóink mindkét szárnyát és beengedni, behívni, beszeretni az embereket a gyülekezeteinkbe, hogy nálunk, közösségünkben, Isten hajlékában ők is otthonra, békességre, elfogadó és befogadó szeretetre találjanak.

Egy konferencia margójára

Amikor már eltelik egy-két hét, s az ember lányában leülepedik egy konferencia, akkor gondolkozik el olyan mondatokon,amelyeknek akkor és ott, az elhangzás idejében nem is tulajdonított nagy jelentőséget.

Egy aszimmetrikus háború jellemrajza!

A 2Kor.5,17-20 négy versszakában ötször fordul elő a BÉKE szavunk valamilyen formában. 

Ha békéről beszélünk, azt jelent, hogy előtte háború volt, vagy annak valamilyen formája. A háború meghatározásával foglalkozó tanulmányok több változatot is ismernek, én csak hármat hadd említsek: 1. korlátozott (csak egy bizonyos cél eléréséig tart) 2. totális (az egyik fél teljes megsemmisüléséig tart) 3. asszimetrikus (a résztvevők egyenlőtlen feltételekkel vívják meg a háborút)

Torony és Fa (látszatok és valóságok)

Volt egyszer egy kicsi erdélyi falu, hegyek ölelésében feküdt, Marosvásárhelytől kevéssel délkeletre. Különleges hely volt, mert évszázadokon át adott otthont különböző felekezetű és nemzetiségű embereknek – székelyek, románok, néhány cigány család; katolikusok, unitáriusok, ortodoxok és főleg szombatosok éltek együtt. Igazi különlegessége a békességben és elfogadásban rejlett, a sokszínű életben, ami benne termett. 

„Ad fontes”

Időnként csendesen, aztán egyre hangosabban megszólal a figyelmeztetés, hogy vissza kell térnünk az alapokhoz. Ad fontes, vissza a forrásokhoz – mondták a régiek – „egy két évszázadot vissza kell butulnunk” – mondja nemes egyszerűséggel Kányádi Sándor, a föld alatt, a gyökereknél dől el minden, mert „föld felett, füstben nincs már út” – teszi hozzá Szilágyi Domokos. Sola fide, sola gratia, solus Christus, sola scriptura, mondjuk, mondanánk mi.

A vallási élet „szerkezetváltozása”, avagy az élményegyház „alaprajza”

„Itt a szép új világ, ahol mindenki elégedett, ha elég élményben van része, s ahol a régi, a »nagy« kérdések már a köd homályába vesznek.”

(Török Csaba: Hit és élmény. Új Ember, 2013. december 22.)

Jó ideje gondolkozom azon, hogy mit szólna Max Weber ahhoz, ha az ő szavaival élve a „csupán érzelmi vallásosság dilettantizmusának” újraéledéseként definiálnám azt a jelenséget, ami manapság a református egyházat egyre markánsabban jellemzi, s amit a következőkben az élményegyház fogalmán keresztül próbálok bemutatni. Nem tudom, igazat adna-e nekem, mindenesetre a következő terjedelmesebb írásomban ezt a kijelentésemet járom körbe. Fontos az elején rögzítenem, hogy trendeket vizsgálok. Olyan gondolkodásmódokról, észjárásokról és cselekvésmintákról lesz tehát szó, amelyeket a francia társadalomtudós Pierre Bourdieu minden bizonnyal habitusnak nevezne, s amelyek nagyjából a kétezres évektől jelentkeztek, s értelemszerűen – és ezt szeretném hangsúlyozni – nem az egész református egyházat jellemzik, csupán annak egy egyre markánsabban jelenlévő szeletét. 

Mi SZÁMít?

A mennybemenetel ünnepe és  pünkösd között megfogott Mátyás apostollá választásának története. Jézus már nincs – Szentlélek még nincs – pótcselekvésbe kezdenek a tanítványok. A 12-es kör legyen ismét 12! A hagyomány az hagyomány! A tanítványi körön támadt rést be kell tömni! A múlthoz ragaszkodni kell.  Jézus emléke így kerek, egész.

Elváltak? Most azért hagyjuk el? A családpasztoráció lehetőségei és áldásai: itt és most

Ifjú családokat kerestem fel a házasság hetében. Mentem az utcán és számoltam, hogy ki jöhetne számításba? Kivel lehetne beszélgetni és imádkozni? Nem a csalódottakat idegesítő romantika hajtott, hanem az a felismerés, hogy „ha csak annyi gondoskodást nyerünk, amennyit adunk”, akkor sok házasság dől be, akkor, amikor már majdnem minden bedőlt a krízisben, ami bedőlhetett. Inkább az a felismerés indított, hogy van egy külső szeretet, amely akkor is működik, ha mi már megfáradtunk. Ez a szeretet az alapja az evangéliumnak, az örömhírnek is.

Fényes elszigeteltség

Giannotto, a párizsi posztókereskedő tisztességes üzletember és jó keresztyén volt. Szoros barátság fűzte egy Ábrahám nevű dúsgazdag kereskedőhöz, aki tisztességes kereskedő és jó zsidó volt. Órák hosszat tudtak beszélgetni a világ dolgairól, de Giannotto leginkább egy valamiről szeretett beszélgetni Ábrahámmal. Mivel nagyon szerette őt, nem tudott belenyugodni abba, hogy barátja nem keresztyén, így hát furtonfurt traktálta, hogy amaz lássa be végre, a keresztyén az egyedüli üdvözítő hit. Ábrahám jó zsidó lévén járatos volt törvényben és a prófétákban, de idővel a barátja unszolására a következő elhatározásra jutott.

Felejtés nincs – bocsánat van

A közelmúltban nagy visszhangot váltott ki az Európai Bíróság „felejtéshez való jog”-ról szóló döntése, melynek lényege, hogy az internetes keresőmotorok (pl. a Google) kötelesek törölni a keresési eredményeket (linkeket), ha azok olyan weboldalakra mutatnak, amelyek a kérelmező természetes személy tekintetében „elfelejtendő” információkat tartalmaznak. Vagyis kérésre eltüntethetők olyan képek, videók és egyéb tartalmak, melyek kínossá, kompromittálóvá vagy időszerűtlenné váltak.  Erre nyilvánvalóan valószínűleg szükség volt az internetes adatvédelem szabályozása szempontjából, mert a vélt anonimitásból fakadó nagyobb szabadság-érzés meglehetősen nagy káoszt okozott. A kérdést továbbgondolva eljátszhatunk a gondolattal, hogy miért is ne legyen jogunk a felejtéshez? Milyen megnyugtató abba belegondolni, hogy ilyen létezhet, hiszen kinek nincsenek olyan lapok az élete könyvében, melyeket legszívesebben kitörölne vagy ki is tépne, hogy se ő, és leginkább mások se emlékezzenek a ma már vállalhatatlan dolgokra. Azonban higgadtan és biblikusan gondolkodva azt kell mondani, hogy nem lenne jó, ha a felejtéshez való jog beszivárogna az emberi alapjogok közé. Miért?

Haiku versek az evangélium tükrében

Megjelenik – e, s  ha igen, hogyan jelenik meg az élő evangélium a magyar kortárs irodalomban? Hogyan jelenik meg egy közel keleti versstíluson keresztül?
Ezt a kérdést hivatott az alábbi írás boncolgatni, fejtegetni, Fodor Ákos, ma élő kortárs költőnk haiku költészetén keresztül.

A keresztyén ember lelki depressziója

Lehet-e depressziós lelkületű a hívő keresztyén ember? Van-e valamilyen specialitása a keresztyének lelki depressziójának, s van-e hatékony megelőzése és gyógyítása ennek az állapotnak? E kérdésekre próbálnak választ, megoldást keresni az alábbi gondolatok. 

„Mária szülte Krisztus Urunkat, a világ Megváltóját…”

„Mária szülte Krisztus Urunkat, a világ Megváltóját…”

A „hosszúhétvégén” Kárpátalján kirándultunk. Számos kedves emlék elevenedett meg: egykori ifjúkorom, mikor teológustársaimmal – félannyi idősen, mint ma – karöltve bejártunk Ungot-Bereget… Mit sem törődtünk akkor az ukrán nacionalista erők létezésével! Le Trianonnal! – éreztük és hittük: ez így nem maradhat! 

Árral szemben vagy Úrral szemben?

Sajnos gyakran tapasztalható a mai posztmodern, folyamatosan átalakuló világban, hogy szerepzavarba kerül az ember. Tudjuk jól, hogy a társadalom hosszú ideje atomizálódik és egyre erőtlenebbek az összetartást segítő kezdeményezések, folyamatok (annak ellenére, hogy egyre–másra tapasztalunk olyan embereket, csoportokat, akik ebbe a sodorba nem kívánnak beállni, létrehozva egy sajátságos szubkultúrát). Ez mind megmutatkozik az el-, és kivándorlásokban, a hagyományos közösségi keretek és korlátok megkérdőjelezésében. Ebben az identitásválságban az ember több-, de inkább kevesebb sikerrel találja meg önmagát, és a korlátlan információ-áramlás sem segíti az eligazodást. Így történhetik meg, hogy ma már nincsen meg a konszenzuson nyugvó igazságkritérium sem. Magyarul: mindenki azt tesz, amit akar, más pedig ne szóljon bele, hiszen mindenkinek megvan a maga igazsága (Tóta W. Árpád: „Plurális társadalomban élünk, ahol a kereszténység nem kivételezett, csak egy termék a polcon.”)*. Az is nyilvánvaló, hogy ennek a jelenségnek meg vannak a következményei.

Lelkes jegyzetek egy bibliafordítás margójára

Idén Nagypénteken és Húsvétkor a megszokott hirdetéseken túl valami speciálissal készültem a gyülekezeti tagok számára. Elmondtam nekik, hogy az a Biblia, amelyből felolvastam az aznapi Igét, új, mégpedig nem csak egy pár napja megvásárolt könyv, hanem a legutolsó fordítás legújabb revíziója. Örömmel meséltem az elmúlt évek munkáját, hogy hányan és hányféleképpen dolgoztak azon, hogy most itt lehet a kezemben. 

A magyar református istentisztelet olyan kincs, amit ápolni és őrizni kell

Barta Zsolt rédei református lelkész 2013 szeptemberben háromhetes tanulmányúton vett részt Angliában. A tanulás mellett számos istentiszteleten is részt vett. A lentebb közölt interjúban élményeiről és tapasztalatairól számol be. 

„Hát én most már kit válasszak?”

Teljes mértékben aktuális kérdést tesz fel a jól ismert népdal-sor, hiszen ebben az évben egymást követik a választások hazánkban: április elején parlamenti választások lesznek, majd Európa-parlamenti képviselőket választunk, ősszel meg önkormányzati választások lesznek. 

Elváltak? Most azért hagyjuk el? A családpasztoráció lehetőségei és áldásai: itt és most

Ifjú családokat kerestem fel a házasság hetében. Mentem az utcán és számoltam, hogy ki jöhetne számításba? Kivel lehetne beszélgetni és imádkozni? Nem a csalódottakat idegesítő romantika hajtott, hanem az a felismerés, hogy „ha csak annyi gondoskodást nyerünk, amennyit adunk”, akkor sok házasság dől be, akkor, amikor már majdnem minden bedőlt a krízisben, ami bedőlhetett. Inkább az a felismerés indított, hogy van egy külső szeretet, amely akkor is működik, ha mi már megfáradtunk. Ez a szeretet az alapja az evangéliumnak, az örömhírnek is. Hinni lehet és szeretni, mert minket is akkor szerettek, amikor nem érdemeltük meg! Ez a szeretet hiányzik a családokból és a kapcsolatokból. Azért lettek szegények a kapcsolatok, a családok és a hétköznapok. Ezért van szükség családpasztorációra ma is. Hogy megismerjék: kicsoda és honnan jön a szeretet?

Az ökumenéről két ünnep között.

Az ökumenikus imahét véget ért, s előttünk áll az ökumenikus világimanap márciusi alkalma. A címben azt írtam, két ünnep között vagyunk. Igen, ünnepnek tartom nemcsak én, hanem Istennek hála rajtam kívül sokan mások az ökumenikus szervezésű imaórákat. S nemcsak azért, mert ilyenkor több lelkész is szolgál, hanem valóban ünnepi érzése van a lelkünknek, s nem a bennünket elválasztó dolgokra koncentrálunk, hanem mindarra, ami összeköt.