2014. október 22., szerda

Az élő tradíció

Számomra az éve egyik legszebb és legigazibb egyházi élménye egy keresztelő volt. Pünkösdkor a Budai Református Gyülekezetben keresztelték meg a testvéremet és még sok felnőtt társát. Voltak, akiknek csak a konfirmáció hiányzott, ők fogadalmat tettek. Hitvallás- és bizonyságtételek  következtek egymás után, aztán mindkét szentségünk, nagyon nagy ereje volt. Ebből az élményből szeretnék kiemelni most egyetlen részletet. 

Olyan emberek állták körül az úrasztalát, akiknek a nagy része nem a református egyházban szocializálódott, templomtól távol nőttek fel. Olyan emberek, akik mégis – különböző utakon – rátaláltak az evangéliumra és ez a mi egyházunkban történt. Hagyományon kívülről jöttek a legtöbben, körön kívülről, Krisztus megismerésén túl megtanulva a mi egyéni nyelvünket. Szerencséjük volt, hisz kezdeti lépéseiket segítették, megtanulhatták az „alapszavakat“ – sok társuknak nincs ilyen szerencséje.
Szóval, ott állták körbe ezek az emberek az úrasztalát, elmondták a tanúságtételüket, a fogadalmat, jött az Apostoli Hitvallás, az úrvacsorai válaszok, és megértettem valamit. Ezek az emberek a mi jól ismert, koptatott szavainkat (áldás, békesség; hiszem és vallom stb.) úgy mondták, mint akik kincset találtak, mint akik valami értéket kaptak, ami nem volt az övék, de innentől már igen, sőt ők is továbbadhatják. Megértettem, mi az az élő hagyomány. Ez, a helyén mondott, helyére visszakerült, valódi tartalommal telítődő forma.
Ez az élő hagyomány, csakis ez. Miért fontos látni? Mert van halott tradíció is. Az, amikor az egész már csak gépies, monoton automatizmus. Az, amikor az egész lecsupaszult, üres reflex. Az, amikor megmentőként nézünk rá, mert nincs más, de pont a lényeg nélkül már ez nem hagyomány, csak porlepte üresség, vitrincsillogás.
Én, a vasárnapról vasárnapra úrasztalánál álló lelkész – bevallom – megszégyenültem. Éreztem, mennyivel súlyosabb a frissen fogadalmat tettek szájából a régi szó, mint az enyémből. Másfelől utat is mutattak: tényleg az első az evangélium, itt is és most is, az, ami a hagyományt élővé teszi.
Sokszor hallottam már itt az egyházban: a hagyomány nélkül nem tudjuk átadni az evangéliumot. Nem, ez nem igaz, fordítva inkább, evangélium és hit nélkül nincs mit átadnunk. Úgy halott, az is, ami annyi hitvalláson keresztül kristályosodott ki, tisztult le. 
Miért fontos ez? Mert szükség van hagyományra, de csak az élőre. Amire nem tekintünk szentként, de segít könnyebben meglátnunk, megértenünk, mi is a szent. Ami betagoz, de nem valami megfoghatatlan masszába, hanem egy valódi közösségbe. Igenis van mit továbbadnunk, de csakis az élőt érdemes. A halott hagyomány mérlegnek jó, hogy farizeusként magunk közül kitessékeljük, akit könnyűnek találunk, jó önbecsapásnak is, hogy a saját saját korunk kérdéseire ne kelljen válaszokat szülni. Szemfedőnek is jó. De nem az élő, az átadható, amit szívesen adunk, tanítunk, amit szívesen fogadnak, tanulnak, formálnak tovább az utánunk következők.


Kiegészítés: E sorok írója nem ért egyet a közkeletű nézettel, hogy van két egymással versenyző csoport, a hagyományosak és az újítók. Ez a megközelítés hamis, túlzottan leegyszerűsítő és káros. Főleg úgy, hogy a keresztyénség azért is csodálatos, mert egyszerre tudta megszűrni és élni az átvett hagyományokat és az újonnan jövő új lehetőségeket. Vannak (vagyunk?) akik csak egyiket élik, a másikat szűrik. A reformáció hetéhez közeledve különösen is fontos megvizsgálni, vagyunk-e olyan bölcsek, mint ők, ebben a kérdésben. 

Bella Péter

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése