2014. december 23., kedd

Mi a baj a református közélettel, és hogyan nem kéne rajta segíteni?

„A jelek igazságában én sohasem kételkedtem, Adso, egyebe nincs is az embernek, hogy a világban eligazodjék, mint a jelek. Hanem hogy miként függnek össze egymással, azt nem fogtam fel.” (Umbert Eco: A rózsa neve 677.o.)

Olyan korban élünk, amikor mindenkinek van véleménye, s ezt egyre több felületen meg is oszthatja a széles, vagy kevésbé széles nyilvánossággal. Ezzel párhuzamosan egyre inkább – így a református egyházban is – elszaporodtak a magukat véleményvezérnek gondoló emberek. Hovatovább úgy tűnik, mindenki érti azt, hogy miként is működik a világ, az ország, pláne az egyház. Én pedig hol kicsit feszengve, hol kicsit elképedve hallgatom ezeket a nagyon biztos talapzaton álló opinion leadereket, akik politika, társadalom, ízlés és egyház dolgában is nagyon magabiztosak. A következő bejegyzésem kevésbé áll biztos alapokon, inkább egyfajta gondolatkísérlet. Két problémája biztos van ennek a szövegnek. Bizonyos, hogy egy-két árnyalattal sötétebbre festem benne a képet a kelleténél, ahogy az is bizonyos, hogy az elemzés a még elolvasható terjedelem kényszere miatt szuper-leegyszerűsítő. Kérem, kezeljék ezekhez mérten!


A múltkori bejegyzésben már röviden szóltam a református egyházban is fel-felbukkanó összeesküvéselmélet-hívőkről. A helyzet azóta sem sokat változott. Sőt! Elég bosszantóak, így – kvázi bemelegítésként – egy gondolat erejéig szeretnék kitérni rájuk. Max Weber „varázstalanított világában” amúgy nem meglepő, hogy szeretjük a konteókat, ahogyan ezeket ma divatos nevezni. Így hol a gonosz nyugati világ (és az ehhez csatolt globalizáció és szekularizáció), ami amúgy – legalábbis ezek szerint a modern Spenglerek szerint – pusztulásra van ítélve, hol éppen az ármánykodó katolikusok, de legalábbis azok egy része leselkedik ránk. Nagyon valószínű, hogy ezen, néha már-már fóbiás félelmeinknek nem sok alapja van. Az igazi problémát nem a nyugatról érkező globalizáció, vagy szekularizáció, sem pedig a reformátusokat amúgy nem is támadó katolikusokkal van a probléma. Aggodalomra azonban ettől függetlenül is van ok. Bár kétségtelen, hogy én máshova helyezném a hangsúlyokat. Álláspontom megvizsgálásához nézzünk meg néhány premisszát! 

(1) Ulrich Becknek (olvassanak tőle sokat!) minden bizonnyal igaza van: kockázattársadalomban, hovatovább világkockázat-társadalomban élünk. Ez azt jelenti, hogy a globális veszélyek problémakörének egyes elemei (nemzetközi terrorizmus, pénzpiaci válságok, a klímaváltozás jeleiként felfogható természeti katasztrófák) még inkább jelen lesznek a mindennapi életünkben mint eddig. Olyan korban élünk (s még inkább ilyenben fogunk élni), ahol – a kiváló francia költővel, Paul Valéryvel szólva – „már a jövőnk sem a régi”. Valószínűleg nem mondok senkinek újat azzal, hogy a második világháború utáni, a kétezres évek elejéig tartó többé-kevésbé békés időszaknak és jólétnek vége. A „boldog kilencvenes évek” generációja (pláne a következők) már bizonyosan sokkal nagyobb bizonytalanságok és kataklizmák között kell, hogy leélje az életét. Ezek a fent taglalt problémák persze nem feltétlenül fogják fizikailag átlépni az ország határait, de a határokat nem tisztelő, globális problémák révén, s a millió szállal összekapcsolódott világunkban (nevezzük ezt McLuhan nyomán világfalunak) ez nem jelenti azt, hogy a negatív hatások alól mentesülünk. Ezek pedig nem túl bíztató perspektívák. Csak csekély vigasz, hogy a mai világban minden, s annak az ellenkezője is elképzelhető. 

(2) Szeretjük a kuruckodást, egyúttal a református egyházra szeretünk úgy tekinteni, mint a magyarság megmaradásának legfőbb fundamentumára. Úgy gondoljuk, hogy ennek az egyháznak a Kárpát-medencében történelmi küldetése van. Ezek – még ha nem is feltétlenül értek velük egyet – bizonyára így is vannak, s az efféle szempontokat sem szabad szem elől téveszteni. Úgy tűnik, hogy ennek a történelmi küldetésnek a teljesítésével nincs is baj. Ez pedig mindenképpen jó hír azoknak, akik ezt fontosnak tartják. 
A baj ott kezdődik, ha nem értjük meg, hogy a világ nem Hegyeshalomnál, Záhonynál, Brassónál, Munkácsnál, vagy Szabadkánál ér véget, hanem éppen hogy ott kezdődik. Amíg ez nem tudatosul bennünk, addig a magyar református közélet továbbra sem tud kitörni a (véleményem szerint) provinciális jellegéből. Persze az is igaz, hogy így szeretjük. Kényelmes és meleg. Egyelőre. Az egyetlen baj, hogy unalmas, de ahhoz meg már hozzászoktunk. 
Gondoljunk csak bele! Foglalkozik valaki olyan kérdésekkel, amik túlmutatnak ezen a provinciális jellegen? Foglalkozik valaki az ökogyülekezeti programon kívül, ami bár kiváló kezdeményezés, de nem elégséges, a fenntarthatóság kérdésével? Foglalkozik valaki a társadalmi és kulturális különbségekkel és a tömegek (nem elsősorban anyagi) leszakadásával, ami a saját civilizációnkon, sőt, saját országunkon belül is egyre markánsabbak jelentkezik? (Olvassák csak el David van Reyborucknak, „A populizmus védelmében” című könyvecskéjét, s mindjárt rájönnek, hogy itt mire gondolok.) Teszünk valamit annak érdekében, hogy a nők szerepe az egyházban a „high politics” szintjén (értsd a döntéselőkészítésben és -hozatalban) is erősödjön? Gondolkodunk azon, hogy mi lesz a szerepe és küldetése a református egyháznak ebben a világfaluban, s ebben a világkockázat-társadalomban? Bizonyára vannak, akik felteszik ezeket a kérdéseket, de a kritikus tömegtől (s csak ekkor kezdenek el az egyház malmai őrölni) még nagyon messze vagyunk. 

(3) Meglátásom szerint a református egyház egyik legnagyobb problémája az útfüggőség kérdésében fogható meg. Miről van szó? Ideális esetben a református vallási-felekezeti mezőben – akárcsak az élet minden más területén – beszélhetnénk olyan struktúrákról, amelyeket (a) már korábban kialakítottunk, de még képesek vagyunk fenntartani, illetve (b) amelyeket képesek vagyunk újonnan kialakítani. Mindebből az következne, hogy kellene lennie egy együttélésre képes, de mégis jól elkülönülő tradicionális reformátusságnak (a) és mellette pedig egy haladó, vagy dinamikus reformátusságnak (b). Első ránézésre ez így is van. A helyzet azonban úgy áll, hogy (a)-hoz képest (b) – lévén, hogy olyan intézményesült folyamatok alakultak ki, amelyekben csökkentik a következő generációk pályáról való letérésének esélyét – semmilyen lényegi különbséget nem tud produkálni, így tulajdonképpen (igaz, retorikai különbségekkel, de) továbbélnek velünk a jól megszokott – Herman Vuijsje, a kiváló holland szociológus szavaival élve – „totemek és tabuk”. Akármennyire közhelyes is ezt mondani, de a világ változik, s ha a különbség csak annyi, hogy (a) zsoltárokat, (b) pedig ifjúsági énekeket énekel, akkor az alkalmazkodóképességünkkel, azaz (a II. Vatikáni Zsinat tanításaként a katolikus egyházban népeszerűvé váló kifejezéssel élve) az aggiornamentonkkal, a mai naphoz való igazodásunkkal komoly bajok lehetnek. A múltkori bejegyzésemben már említettem példát az útfüggőségre akkor, amikor Webert idézve a „csupán érzelmi vallásosság dilettantizmusának” (értsd: a különböző ún. „egyházi ébredések” jelentős része ilyen volt) továbbélését véltem felfedezni abban, amit az élményegyház fogalmán keresztül a mára vonatkoztatva próbáltam felvázolni. Ezzel az élményegyházzal pedig az a baj, hogy jellegéből kifolyólag a világot és amúgy az egyházat is egyszerűbbnek láttatja mint amilyen bonyolult is valójában, így sem a társadalmi, sem pedig a kulturális kihívásokra nem tud választ adni. Szeretném hangsúlyozni, hogy ahogy akkor is, úgy most is trendekről beszélek, így ezek nem az egész magyar református egyházat, csupán annak egy egyre nagyobb szeletét jellemzik. 

Ha a fentieket elfogadjuk, akkor bizony súlyos bajoknak vannak. De pontosan mi is rajzolódik ki a fenti pontok alapján? Megjelenik egy egyre cseppfolyósabb és turbulensebb világ képe, ahol a bizonytalanság és a különböző kockázatok egyre markánsabban vannak jelen, ahol bármi és annak az ellenkezője is megtörténhet. Ezzel, s a szükséges túlzásokkal együtt egy olyan egyház képe rajzolódik ki, amelyik nem tűnik úgy, mintha ezzel lépést szeretne tartani. Elméletileg persze elképzelhető, hogy tőlünk függetlenül a gazdasági-politikai-társadalmi és az egyházi terén is pozitív változások állnak be. Jelen pillanatban azonban semmi nem mutat abba az irányba, hogy a világ kevésbé kockázatossá, vagy a magyar református egyház „kozmopolitábbá” (kérem ezt a fogalmat jól érteni!) és az útfüggőségtől kevésbé terheltté válna. Ez pedig így nem túl csábító. 

Igaza van a sokak által Winston Churchillnek tulajdonított bonmot-nak, miszerint jósolni nagyon nehéz, különösen a jövőre nézve. De mégis érdekes elgondolkodni azon, hogy mi lesz így a jövővel? Kijelenthető-e, hogy korunk már látja az összefüggést a mindenféle jelek között? S ha látja is, a lényegi összefüggést látja-e, vagy pedig a külsődlegest és felszínest?  Mit szóljunk mindehhez? Szóljunk-e egyáltalán? Ezeket a kihívásokat lehet-e válasz nélkül hagyni? 


A kérdésekre a mostani bejegyzés kertében nem kívánok választ adni, azonban a következő bejegyzésemben a fentebb tárgyalt kérdésekre és kihívásokra adható válaszokat kívánom számba venni akkor, amikor egy lehetséges egyházi reálpolitika kereteiről értekezem. Útitársamul pedig többek között Charles Taylor (a kiváló kanadai filozófus, nem pedig a libériai diktátor) és Peter Berger szegődik majd.

Kocsev Bence

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése