Az ötven szürke árnyalata

Nem olvastam, nem láttam, mégis úgy érzem, mintha mindent tudnék róla. Cikkek, szalagcímek, kritikák ömlenek a hírportálokról. Kikerülhetetlenül jelen van és éppen ezért nem lehet elmenni mellette szó nélkül. Röviden a történet: Amikor Anastasia Steele, az irodalom szakos egyetemi hallgató interjút készít Christian Greyjel, az ifjú vállalkozóval, gyönyörű, okos és ijesztő férfival találja szemben magát. A nem e világban élő és ártatlan Ana megretten, amikor ráébred, hogy akarja ezt a férfit, és annak rejtélyes tartózkodása ellenére kétségbeesetten próbál közelebb kerülni hozzá.

Kormány

Érdekes ez a szó magyar nyelvünkben. Hiszen összekapcsolja az ország irányításáért felelős embereket azzal az eszközzel, ami a járművek irányításához kell. Sokszor nem is tudatosítjuk magunkban, hogy amikor a kormányról beszélünk, akkor nem csak egy embercsoportról van szó, hanem az irányítóinkról. A kormány pedig hozhat számunkra jó döntéseket, vagy éppen hátrányosnak látszókat, lehet számunkra szimpatikus, vagy éppen ellenszenves, lehetnek a tagjai olyanok, akikkel tudunk azonosulni, vagy éppen még a televíziót és rádiót is kikapcsoljuk, ha valamelyik tagja nyilatkozik, azt a jogát mégsem vehetjük el, hogy az ország irányításáért ők a felelősek.

Most már két évtizede figyelem az emberek hozzáállását a mindenkori kormányzathoz. Valahogyan azt veszem észre, hogy ezt a szót szinte pozitív formában senki nem ejti ki. Mostanára a kormány szó szinte szitokszóvá vált. Ráadásul a szerepét is egy kicsit eltorzította a köztudat. Nem irányító szervként gondolunk rá, aki megfelelő sodrásba helyezi az eseményeket, hanem parancsnokként, aki mindig megmondja, hogy mit kell tenni.

(Szorongató) Gondolataim… „Segíts, hogy megmaradjak, és gyönyörködjem a te rendeléseidben.” Zsolt. 119,117

A lélek halhatatlan? Igen az, ösztönösen érzem. A lélek „működteti” a testet? Igen, így van. Nélküle a test, csak idő kérdése és élettelen anyaggá válik. Tapasztaltam, amikor a számomra nagyon kedves, 94 éves anyám éppen elment „odaátra”. Még meleg, de élettelen testét felemeltem, és az ágyra fektettem. Két napja még intett a kéz, szeretetet sugárzott az arc és a szem. Sokkoló tapasztalat volt. A kedves testben már éppen nem volt ott, az őt addig „működtető” lélek.

Ám én itt vagyok. És körül vesz e földi, természeti valóság. És a csillag milliárdok, a nap, a hold. Az Univerzum a maga valóságával, a véghetetlen téren haladó fény által.

Ökumené

Mikor kisgyermek voltam, egyáltalán nem aszerint minősítettem kortársaimat, hogy ki milyen templomba jár, vagy egyáltalán nem jár. Olyan utcában nőttem fel, ahol minden házban lakott gyerek. Mindig kint voltunk, fociztunk, a házunk mögötti orgonásban bújócskáztunk. Elmeséltük egymásnak titkainkat, és meghívtuk egymást a szülinapunkra. Pontosan meg tudtuk ítélni egymást az alapján, hogy ki hogyan viselkedett, ki volt megbízható, ki adta kölcsön a játékát. Aki meglopott minket, azzal később nem játszottunk, de azért valahogy gyerekként mégis hamar megbocsátottunk, visszafogadtuk. Mondja is Jézus, ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek...