A Nők lapja utolsó oldalán heti rendszerességgel interjú jelenik meg 10+1 kérdés címmel. Az interjúalanyok, alkotó egyéniségek, művészek, akik előre megírt kérdésekre válaszolnak, tehát időben végiggondolhatják mindazt, amit mondanak majd. Az utolsó kérdés: Hisz-e a halál utáni életben, mégis mintha meglepné a kérdezetteket. Ennyire elhessegetjük magunktól a földi élet végességének gondolatát? Mint aki, nem is azt hiszi, hogy vége sose lesz, csak egy kicsit belefeledkezik a jelenvaló világba, mint a gyermek a homokdomb hűvös tömegébe, és hirtelen valaki rászól. Kijózanító és megdöbbentő, hogy ilyen kérdés elhangzik.
Van olyan válaszadó, aki határozott nemmel felel, majd hozzáteszi, orvosfeleség vagyok. Nyílván azt jelenti ez, hogy a testet gyógyító ember, aki biológiai folyamatokban gondolkozik, ha lefogja meghalt páciense szemét, ennél a pontnál nem láthat tovább. Mások, akik kételkedők, óvatosabban fogalmaznak: Ezen még nem gondolkoztam. Lehet, hogy egy idő után, ahogy az ember öregszik, elkezd ezen töprengeni, de ebben a témában nem merültem el. Ebben a pillanatban nem hiszek. Egy válaszoló a kérdést találja rossznak. Mert mi az Élet és mi a Halál? A lélek meggyőződésem szerint halhatatlan, a testnek pedig, mint tudjuk, egyszer lejár a munkaideje. Klasszikusnak mondható megfogalmazás ez. Van az embernek egy múlandó és egy maradandó része. A lélek útja és a test útja egy darabig együtt fut, majd elválnak egymástól. Mert más a test gondolata és más a lélek gondolata. „A test gondolata halál, a lélek gondolata élet és békesség” (Róm 8,5).
Van olyan válaszoló, aki eljátszik a lehetőséggel, hogy hátha van, vagy jó lenne, ha volna. És amire igennel vagy nemmel kellene válaszolni, a választ indokolni, talányosan azt mondja: Talán. Én már láttam a „nagy kékséget”. Szép volt. Vagy azt mondja: Igyekszem (hinni), bírnám, ha lenne még valami. Elég rövidre szabták ezt a földi jelenlétet, ráadásul annyi minden közbejöhet.
A többség azért határozott álláspontot képvisel. Egy válasz ennyi: Igen. Majd hozzáteszi: Erre majd inkább később visszatérnék... De nem tudni mire gondolt, mert a témáról többet nem mondott. Egy másik válasz, a határozott igen után logikai úton próbálja megmagyarázni azt, hogy „kell ott fenn egy ország”. Logikátlannak tűnik, hogy semmiből jövünk, és semmivé válunk, Az ember annyi mindent tanul az élete során, egyre bölcsebbé válik, tapasztalatokat szerez..., és akkor az egész csak úgy pocsékba menne? Ez elképesztő pazarlásnak tűnik. Bizonyítékaim természetesen nincsenek a halál utáni életre – de az ellenkezőjére sincs bizonyíték. Álljon itt egy másik férfias magyarázat: Nagyon hálátlan lennék, ha nem hinnék benne. Nem lenne szép tőlem, ha elfelejteném a születésem előtti időszakot, és közel 14 milliárd évnyi nemlét után, ennél az asztalnál kijelenteném, hogy nem hiszek a halál utáni életben. Ahogyan Ady Endre hit és hitetlenség közötti hányódásában arra a következtetésre jut, hogy „szörnyűséges, lehetetlen, hogy emberé vagy senkié az élet”. Meg kell sejtenie mindenkinek a látható dolgok mögött levő Alkotót, s az élet mögött az Életet. Arról, hogy valóban 14 milliárd évvel ezelőtt, vagy még korábban volt-e az ősrobbanás, megoszlanak a vélemények, de az egyértelmű, hogy kizárásos alapon állítja, folytatásnak lennie kell, még azt is hozzáteszi, hálátlan lennék annak, akinek ezt az életet köszönhetem, ha nem hinnék a folytatásban.
Végül egy másik férfi véleménye: Azt gondolom, hogy a halál csak fizikai értelemben van. Hogy ami utána következik, az élet vagy a lét valamilyen más formája, az már csak szavak játéka, és találgatás meg vallás kérdése. Einstein is rengeteget gondolkodott és beszélt Istenről. Ez a gondolatmenet is valahogy befejezetlenül marad. Einstein után még valamit mintha mondani akart volna, ami végül elmaradt.
A közelmúltban foglalkoztam azokkal a sírfeliratokkal, amelyeket kétezer évvel ezelőtt vésettek a görögök és a rómaiak szeretteik, vagy a saját sírkövükre. A görög-római sírfeliratok kétharmad része semmilyen reménységet sem tükröz a halál utáni élet felől. A „carpe diem” epikureus szemlélete uralja ezeket a szövegeket, s csak elvétve fordulnak elő utalások valamiféle megistenülésre, vagy a halálból való visszatérésre, illetőleg halhatatlan feltámadásra. Ezzel ellentétben az üldözött keresztyének katakombák falára írt feliratai hitvalló megnyilatkozások arról, hogy „Jézus Krisztus az Isten Fia, a Megváltó”. „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket” (Fil3,20-21). A katakombák falán Jézust „Pásztornak” nevezik és úgy is ábrázolják, aki védelmezi az övéit, jól tartja őket, a gyengéket pedig karjaiba veszi. Az egyik felirat azt mondja: „Az Isten Krisztus, a Mindenható hűsítse lelkedet!” A Mindenható jelenléte hordozza a léleknek ezt a kellemes, hűvös és üdvözült állapotát. Ezt támasztják alá azok a feliratok is, amelyek Jézus Krisztusról mint Alfáról és Omegáról szólnak. Ő a kezdet és a vég, s akik vele ez életben találkoztak, találkozni fognak túl az életen is. Ezenkívül Jézust úgy is ábrázolják, mint tanítómestert, aki tanítványait vezeti azon az úton, amelyre Ő tanította meg őket, s amely az életre visz, és úgy is mint ítélőbírót, akinek kezében van minden ember sorsa. A feliratok és képek arról tanúskodnak tehát, hogy a katakombák keresztyénei hitvallásukat írták le arról a Krisztusról, aki feltámadt a halálból, akinek kezébe adatott minden hatalom mennyen és földön, ez életben és az életen túl is. Akiket kiválasztott és elhívott, akik egyedül benne bíznak, azokat meg is fogja ez élet után dicsőíteni.
Ami feltűnően hiányzik a Nők Lapja válaszaiból, az van a katakombák falán. Nem csak a továbbélés, hogy az élet után legyen még valami, volt az első keresztyéneknek fontos, hanem a Krisztusban megtalált üdvösség, a Krisztusban megtalált mennyország. Itthon voltak itt a világban reménység alatt, s otthon voltak az égben, Krisztusban bízva.
Dr. Németh Tamás (Pápa)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése